avagy: „Amikor a ragasztószalag elárulta a tettest…”
A délelőtt látszólag ártatlanul indult.
Papi pakolt, Mami böngészett valami számlát,
és a ragasztószalag…
Ott feküdt az asztalon, tekeredve,
mint egy ideges kígyó, aki csak engem várt.
– „Ne nyúlj hozzá, Debi!” – mondta Mami.
– „Az nyugtákhoz kell.” – tette hozzá Papi.
– „Értem.” – doromboltam.
És azonnal rápattantam, mint egy ninja, aki szórólapokra esküdött fel.
A ragacsos rész
– természetesen –
... belecsavarodott a bajszomba,
összekapcsolta a jobb mancsomat a bal hátsóval,
és onnantól kezdve egy darab ragacs-csomó lettem,
aki csipogott, nyávogott,
és papírcsíkokat húzott maga után a lakásban, mint egy mozgó iratmegsemmisítő.
Papi üldözött.
Mami nevetett.
A nyugta kettészakadt.
Az ÁFA bontás ismét odaveszett.
A bizonylat hátulján ott maradt egy tökéletes Debi-párna nyom,
és egy kis dorombnyál is,
ami – lássuk be – nem hivatalos könyvvizsgálói pecsét,
de legalább szívből jött.
És mit mondott Papi, miközben a haját túrta?
– „Ez a cica valami kreatív könyvvizsgáló.”
És aztán ráfeküdt a kanapéra,
velem a hátán,
ahogy mindig.
A zárás megtörtént.
Számok ide, könyvelés oda –
az igazi értékek: egy doromb, egy ölelés, meg egy kis ragacs a szőnyegen.
Hamarosan jön a 6. rész,
címe:
„Költségvetés és konzervnyitás – a könyvelés macskás kiadásban”
vagy
„Pénzügyi riport? Inkább egy Milkies-jelentés!”
Szeretettel
Debi Baba
0 Megjegyzések