🐾 2. rész – Debikee és a Kívánságcsillag
1. A csillagösvény kapuja
A csillagösvény fénye egyre erőteljesebben pulzált Debikee és CukorBorsó alatt, mintha a csillagok maguk is siettetnék őket.
A hó továbbra is puhán hullott, de már nem csak a tél munkájának tűnt: mintha apró angyalkezek szórnák a pelyheket, hogy megjelöljék az utat.
A fák közül halk csilingelés hallatszott, olyan hang, amely nem zenélt igazán, inkább finoman emlékeztetett valamire — talán egy régi karácsony szívverésére, talán egy még meg sem született ünnepi csodára.
Debikee egy pillanatra megállt, felemelte a fejét, és a fülét hátracsapva figyelte a rezgést, amely a levegőn keresztül futott végig. „Ez az előhívó hang” – mondta CukorBorsónak. „A Kívánságcsillag csak akkor nyit kaput, ha észreveszi, hogy valaki tiszta szívvel közeledik.” A manócska erre még szorosabban fogta a Fénycsírát, amely most már egyenletesen, biztató ütemben dobogott.
Érezte, hogy a lángocska érzi a célhoz közeledést, és minden lüktetése egy
„igen, jó irányba mész”
üzenetet hordoz.
A csillagösvény hirtelen elvékonyodott, majd egy tisztáshoz vezetett, ahol a hó mintha egyetlen simítás alatt állt volna össze. A közepén egy alacsony, kristályszerű kapu állt, amely nem kőből vagy jégből volt, hanem valami sokkal finomabb, valami éteribb anyagból: a csillagfény leheletéből.
A kapu keretén alig látható vonalak futottak, és ha Debikee a szemét kissé összeszűkítette, rájött, hogy ezek a vonalak nem mások, mint régi kívánságok: gyermekek sóhajai, titkos remények, félig kimondott imák.
CukorBorsó tátott szájjal nézte a kaput, majd halkan megkérdezte:
„Mi kell ahhoz, hogy kinyíljon?”
Debikee lassan mellé lépett, a farkát lágy ívben a manó köré tekerve, mintha védené.
„Nem varázsige”
– mondta –,
„hanem igazság.
A csillagkapu csak akkor nyílik ki, ha megmutatod neki, hogy a küldetésed nem a dicsőségért van, hanem a fényért magáért.” A manócska ekkor mély levegőt vett, a mellkasa megtelt a tél tiszta illatával, és tenyerében a Fénycsíra finoman felragyogott.
CukorBorsó előlépett a csillagkapu elé, és felemelte a kis szív alakú lángot.
„Azért jöttem”
– mondta halkan –,
„mert fény nélkül nincs karácsony, és mert akit szeretek, annak nem engedhetem, hogy sötétségben várjon.”
A szavak igazak voltak, minden manói lelkéből szólt. Debikee büszke, puha mosollyal figyelte.
A csillagkapu ekkor finoman megreszketett. A rajta futó kívánságvonalak felragyogtak, mintha ezer kis történet egyszerre kelne életre. A fény lassan körbefutott a kereten, majd egy halk, csengő hanggal kinyílt — nem kifelé, nem befelé, hanem felfényesedve, mint amikor egy virág kinyitja szirmait.
„Lépjünk át”
– mondta Debikee, és együtt indultak a fénybe, ahol már érezték: a Kívánságcsillag vár rájuk.
2. A csillagok alatti csarnok
Amint Debikee és CukorBorsó átléptek a csillagkapun, a világ körülöttük megváltozott. Nem tűnt el az erdő, de mintha áttetszőbbé vált volna: a fák kontúrjai fényből rajzolódtak újra, a hó pedig olyan lett, mintha belülről ragyogna.
A manócska első lépése puha csengést keltett, mintha apró csillagok törtek volna össze a lába alatt — de nem fájdalmasan, hanem ünnepi, tiszta hangon.
Debikee lassan előresétált, a farka lágy ívben követte, és ahogy megállt, CukorBorsó észrevette, hogy egy hatalmas, kupolaszerű tér tárult eléjük.
A mennyezet nem is mennyezet volt igazán, inkább végtelen égbolt: tele ragyogó pontokkal, amelyeket összekötő fényvonalak finom aranymintákat rajzoltak ki. Minden csillag más ritmusban pulzált, mintha egy láthatatlan kar zenéjére lüktetnének.
„Ez a Csillagok Alatti Csarnok”
– mondta Debikee halkan. A hangjában olyan tisztelet csengett, amit CukorBorsó még sosem hallott tőle.
„Ez az a hely, ahol a világ legkorábbi kívánságai visszhangzanak. A csillagok itt őrzik azt, amit az emberek, állatok, tündérek és manók valaha tiszta szívből kértek.”
A manócska végignézett a fénycsarnokon. A falak nem is falak voltak, inkább lebegő, írható fényrétegek, amelyeken apró üzenetek úsztak: egy kislány mosolya, egy magányos öreg reménye, egy kisállat elveszett gazdájának sóhaja. CukorBorsó szeme megtelt könnyel. „Itt… mindenki története együtt él?” – kérdezte ámulva.
„Nemcsak él”
– felelte Debikee –,
„hanem válaszol. A Kívánságcsillag hangját innen lehet meghallani, de csak akkor, ha a fény nem fél.”
A tekintete ekkor a manó kezében pihenő Fénycsírára esett. A lángocska most sokkal nyugodtabb volt, mint korábban, és halványabb, de nem gyengeségből — inkább abból a mély bizalomból, amit ez a hely ébresztett benne.
A csarnok közepén egy magas, áttetsző oszlop állt, amely belülről pulzáló fényt hordozott. Nem vakító volt, hanem meleg, hívogató, mintha valaki várná őket.
CukorBorsó lépett közelebb elsőként, majd hátranézett Debikeére, aki bólintott:
„A Kívánságcsillag itt fog szólni hozzád. Hallgasd a szíveddel.”
A manócska nagyot nyelt, és közelebb emelte a Fénycsírát az oszlophoz. A pillanat egyetlen hangtalan másodpercre megállt, majd a fényoszlop belseje lassan megremegett.
Aranyvonalak futottak fel és lefelé rajta, mintha valaki belülről finoman megérintette volna. A csillagok a kupola alatt egyszerre halkabb fénybe burkolóztak, mintha figyelnének.
Ekkor egy lágy, csilingelő hang töltötte be a csarnokot — nem emberi, nem állati, inkább valami ősi, tiszta jelenlét.
A hang CukorBorsó mellkasába szállt, és ott hullámzott tovább:
„Látom a fényt, amit hozol… és látom a repedést, amely gyengíti. De nem véletlen, hogy rád bízták. A szíved az, ami meg tudja gyógyítani.”
Debikee csendben a manó mellé ült, a farka a lába köré tekeredett, mintha tartaná, nehogy meginogjon.
A Kívánságcsillag hangja folytatta:
„De előbb meg kell találnod azt, ami hiányzik.Egy darabot, amely nélkül a Fénycsíra nem teljes.”
A manócska remegő hangon kérdezte: „Mit keresek? Fényt? Csillagot?”
A hang ekkor olyan mély rezgésbe fordult, hogy a csarnok falaiba is beleborzongott:
„Egy emléket.”
A csarnok fénye elhalványult, mintha mindent átengedne ennek az egyetlen szónak.
És CukorBorsó tudta: ez lesz élete legnehezebb, de legszebb feladata.
3. Az elveszett emlék nyoma
A Csillagok Alatti Csarnok visszhangja még mindig ott vibrált CukorBorsó mellkasában, amikor lassan leengedte a Fénycsírával telt tenyerét. A lángocska most halványabb volt, mint eddig bármikor, mégis volt benne valami nyugodt bizalom, mintha pontosan tudná, hogy a gyengesége nem tart örökké — csak addig, amíg meg nem találják azt, ami hiányzik belőle.
Debikee csendben mellé simult, a cica bundája puhán hozzáért a manó csuklójához.
„Emléket keresünk”
— mondta lassan, kimérten.
„Valamit, ami egykor fény volt, aztán elveszett. És a csillagok szerint nem is olyan régen.”
A hangjában volt valami különös, valami olyan remegés, amit CukorBorsó még sosem hallott tőle: egy parányi félelem és végtelen gyengédség keveréke.
A csarnok egyik fala ekkor megremegett, és előreúszott rajta egy halvány, elkenődött fénykép-szerű jelenet. Nem volt éles, inkább csak foszló körvonal — mint amikor az ember valami régi álomra próbál visszaemlékezni. A jelenetben egy apró, csillanó tárgy tűnt fel: gömbölyű, fehéresen ragyogó, és úgy derengett, mint egy tiszta hócsillag.
„Ez az a darab?”
– kérdezte CukorBorsó halk izgalommal, előrelépve.
„Nem tudom”
– felelte Debikee, de ahogy kimondta, a pupillái kitágultak. Valami megérintette a lelkét. A cica hirtelen a füleihez kapta a figyelmét, mintha valaki a nevét mondta volna.
A fényjelenet ekkor hirtelen megremegett, majd lassan kezdett élesedni: látszott, ahogy egy kis lény — talán egy tündércica-kölyök? — finoman megbillenti a fénygömböt, az pedig legurul a hóba, és eltűnik a csillagok felhőrétege alatt.
CukorBorsó levegője elakadt.
„Debikee… ez te vagy?”
A cica nem válaszolt azonnal. A farka hegye remegett, a mellkasa finoman fel-le mozgott. Végül nagyon lassan bólintott.
„Ez… egy régi karácsony. Amikor még nem értettem a fény erejét. A kívánsággömb… az enyém volt. Azt hittük, elvitte a szél, vagy elnyelte a hó.”
A hangja elhalkult.
„De lehet, hogy sosem tűnt el. Csak… valamiért ide került.”
A csarnok fénye ekkor újra felizzott, és egy újabb üzenet jelent meg a kupola alatt, tiszta csillagírással:
„A fény nem veszhet el. Csak hazatalál.”
CukorBorsó és Debikee egymásra néztek. A manócska lassan megfogta Debikee vállát, egy apró, kedves mozdulattal, amelyben nem volt sem tolakodás, sem bizonytalanság — csak tiszta támogatás.
„Akkor hát a te emlékedet keressük”
– mondta halkan.
„A darab, ami hiányzik a Fénycsírából… egy darab a te múltadból.”
Debikee halkan fújt egyet, de nem haragból, hanem megrendültségből.
„Akkor induljunk. Mert amit egyszer elrontottam… abban talán most te lehetsz a gyógyulás, CukorBorsó.”
A csarnok ajtói lassan megnyíltak előttük, és az ösvény, ami túlnan várt, már nem csillagokból állt. Hanem emlékekből.
És ők ketten együtt indultak tovább.
4. A hó alatt rejtőző igazság
Amint kiléptek a Csillagok Alatti Csarnokból, az ösvény megváltozott: a fények helyett most apró, harmatszerű csillanások jelentek meg a hó felszínén, mintha a múlt foszlányai bújtak volna elő minden lépésnél. A levegő csendes volt, sokkal csendesebb, mint az erdőben megszokott; ebben a csendben nem a tél hallgatott, hanem az idő maga.
CukorBorsó lehajolt, hogy megérintse az egyik csillanást, de amint hozzáért, a hó lassan szétterült alatta, és kibontakozott belőle egy apró jelenet: Debikee fiatalabban, kisebb termettel, kicsit ügyetlenül, de azzal a jellegzetes eleganciával, ami mindig is a sajátja volt. A kiscica éppen a fénygömbbel játszott, amit aztán elejtett — és a gömb egyetlen finom lebegéssel eltűnt a hó alatt. Ahogy a jelenet foszlott, Debikee a farka végére nézett, és halkan felsóhajtott.
„Ez az nap volt”
— szólalt meg csendesen.
„Az első karácsony, amikor azt hittem, hogy mindent tudok a csillagokról. Azt hittem, az a kis gömb játék… nem tudtam, hogy egy kívánság magja volt.”
A hangja nem volt szemrehányó önmagával szemben, inkább olyan, mint aki végre megérti, hogy a hibák is lépcsők, nem akadályok.
CukorBorsó gyengéden letette a Fénycsírát a hóra, amely azonnal ragyogni kezdett, ahogy találkozott az emlék rezgésével.
„Akkor a darab… valahol itt van. A hó alatt, vagy a múltban, vagy a kettő között.”
A manócska szeme egy pillanatra megtelt izgalommal és bizonytalansággal — ritkán érzett kettősség egyszerre.
Debikee ekkor leült mellé, a mancsát a hóra tette, mintha simogatná.
„A fénygömb nem tűnt el. Csak túl mélyre süllyedt. A gyermeki kívánságok néha olyanok, mint a hó alá rejtett magok: akkor bújnak elő, amikor a világ újra megérik arra, hogy meglássa őket.”
A cica bundáján a hópelyhek lassan olvadtak el, mintha a teste hője engedné át a múlt hidegét valami melegebbé.
A Fénycsíra ekkor váratlanul felpattant a hóról, mintha valami megrázta volna. A repedésen keresztül halvány, ezüstös fény tört elő, ami nem volt ismerős: ez már nem a Fénycsíra saját fénye volt, hanem egy külső hívás.
„Valami hív minket”
— mondta CukorBorsó.
„A múlt”
— felelte Debikee, és lassan felállt.
„A fény azt akarja, hogy kövessük az emléket. De ez nem lesz olyan út, amin csak úgy végigsétálunk. Lesz benne próba… és lesz benne felismerés.”
Az ösvény előttük lassan megnyílt, a hó alatt ezüstösen futó vonalak jelentek meg, mint egy titkos térkép, amely csak azoknak mutatja a megfejtést, akik készen állnak rá. A két kis lény egymás szemébe nézett, és egyetlen bólintással döntöttek: mennek tovább.
A levegőben ekkor egy halk, angyali rezgés futott végig — olyan, mint amikor egy csillag először veszi észre, hogy figyelik.
És ők elindultak a hó alatt rejtőző igazság felé.
5. Szenteste fénye megnyílik
A hó ezen az estén nem potyogott, nem hullott… hanem szállt, olyan lassan és méltósággal, mintha minden egyes pehely ezer apró angyal kezében utazna lefelé.
A levegőben halk rezgés futott végig, nem is hang, inkább szívdobbanásnyi emlék: annak az éjnek az emléke, amikor a világ először meglátta a Fényt.
CukorBorsó és Debikee a csillagtérkép ezüst útját követték, míg egyszer csak az ösvény véget nem ért — egy hatalmas, hóval borított fennsíkon.
A fehérség vakító volt, de nem hideg: inkább olyan meleg fényt hordozott, mintha odabent maga a karácsony lélegezne.
A Fénycsíra a manó tenyeréből lassan felemelkedett, és a repedésből ezüst fény tört elő, amely a levegőbe írt egy szót:
„Most.”
És akkor… Megnyílt az ég.
Nem harsogva, nem fényrobbanással — hanem úgy, mint amikor egy kisbaba finoman kinyitja a szemét. A felhők lassan szétsiklottak, és a magasból egyetlen, tiszta aranyfény hullott alá, amely nem vakított, hanem átölelt mindent, amit megérintett.
A fényben apró sziluettek jelentek meg: szárnyak, fehér ruhák, puha mozdulatok.
Nem siettek.
Nem lengették a szárnyukat nagy ívben. Csak lebegtek, mintha az ünnep csendjét hoznák magukkal.
„Angyalok…” — suttogta Debikee.
A hangja egyszerre volt gyermeki és végtelenül bölcs.
A tündércica szíve alatt régi emlék rezdült: egy másik karácsony, egy elveszett fény… és a remény, hogy most talán minden helyére kerül.
Az angyalok lassan ereszkedtek alá.
A kezükben apró, csillogó gömbök — mindegyikben egy-egy karácsonyfa, egy-egy ajándék, egy-egy fény csomagolva.
És közöttük, a leghalkabban, a legragyogóbb fényben ott jött a Jézuska.
Nem mint gyermek, nem mint alak — hanem mint a Szeretet tiszta rezgése,
amely minden érintésével feloldja a félelmet, és helyére ülteti a békét.
CukorBorsó térdre ereszkedett a hóban, a Fénycsíra pedig eléjük lebegett,
mint aki végre hazatalált.
A Jézuska fénye finoman körülölelte a kis lángot, és a repedés lassan, szinte észrevétlenül összehúzódott. Nem tűnt el azonnal — de gyógyulni kezdett.
Debikee szeme megtelt könnyel. Nem sírt — de a lélegzete úgy remegett, mint amikor egy régi hiba végre megbocsátást talál.
A Jézuska fénye hozzá is közeledett, és a cica mellkasában egy régi, fájó üresség melegszívűen kitöltődött.
„Megtaláltad, amit elveszítettél” — szólt egy angyali hang.
„És most továbbadhatod annak, aki rászorul.”
A Fénycsíra erősebben ragyogott, mint eddig bármikor. A hó arannyá vált, a csillagok lehajoltak, és a világ — egyetlen szent pillanatra — megérezte, milyen, amikor a fény gyógyul.
CukorBorsó felemelte a lángot. A manó szíve tele volt alázattal, reménnyel, szeretettel.
Az angyalok sorban lehajoltak hozzá, és mindegyik egy apró, tiszta rezgést adott át neki, mintha karácsony valódi szívverését tanítanák meg.
Debikee a manó mellé ült, és ők ketten együtt néztek föl az égi fényre, amely most már nem csak az égben ragyogott — hanem bennük is.
Szenteste megszületett. A fény úton van. És a csoda csak most kezdődik.
©️
❤️Szeretettel:
Debikee
2025.12.24.
👇 Ha szeretnéd átélni a készülődő ünnep minden rezdülését, a fény útját, a csodák születését és a szívet melegítő meséket, tarts velem tovább is.
📕Debikee naplója minden nap elrejt egy apró csillagot:
egy történetet, egy rezdülést, egy olyan pillanatot, ami nem tanít… csak finoman emlékeztet arra, amit a lelkünk mindig is tudott.
💜Gyere, kövesd velünk a meséket, hogy a fény soha ne aludjon ki benned. ✨
❗ Facebook oldal:
AI Art by CBGySz <<GPT-5.2/Plus>>
AI video by Groky <<Grok-4.1>>
0 Megjegyzések