🕯️ A Fény Ünnepe
🌿 Van egy este az évben, amikor nem a díszek a legfontosabbak, nem az ajándékok és nem is a nagy rohanás.
Ez az az este ma van, amikor egy apró láng is elég ahhoz, hogy a szívünkben is világosság gyúljon.
Ezt hívjuk mi úgy: A Fény Ünnepe. 💜
Kedves Naplóm!
🌕 Egy csendes téli estén az ablakpárkányon ültem, és kifelé néztem a sötét udvarra. Odakint lassan hullott a hó, mintha valaki fentről puha fehér tollpihéket szórna a világra. Bent a szobában jó meleg volt, odakint pedig csönd és sötétség – én pedig pont a kettő között figyeltem, az üveg mögül.
Mamácska az asztalnál állt, és egy kis fehér gyertyát vett elő. Nem volt rajta csillogó minta, sem arany szalag, sem semmi cicoma – egyszerű, tiszta gyertya volt. Rögtön éreztem, hogy most nem a dísz számít, hanem az, ami történni fog, amikor meggyullad.
Néztem, ahogy Mamácska meggyújtja a gyertyát. A láng először kicsit tétován rebbent, mintha még ő is álmos lenne, aztán lassan megnyugodott, és egyenletes, puha fényben kezdett világítani. A fény végigsétált a szobán: megsimogatta a falakat, a polcon sorakozó tárgyakat, megcsillant a képeken, és végül az én szememben pihent meg. Éreztem, ahogy a pupillámba költözik egy darabka melegség.
Ahogy a gyertya csendesen égett, leugrottam az ablakpárkányról, és odasétáltam a szőnyeg közepére, pont a láng és Mamácska közé. Gondosan leültem, a farkamat a mancsom mellé igazítottam, és a fény felé fordítottam az arcomat. Nem doromboltam hangosan, csak egészen halkan, mint amikor az ember magában dúdol egy altatót. Olyan volt, mintha a fény és én beszélgetnénk, szavak nélkül.
A láng apró táncot járt előttem. Néha finoman megrebbent, mintha köszönne, vagy azt mondaná:
„Itt vagyok.”
A szoba többi része félhomályba borult, de a gyertya körül igazi világosság volt. Mamácska is leült egy székre, nem szólt semmit, csak mosolygott, és nézett minket: engem meg a kis fényt.
Közben eszembe jutott sok minden, amit a fényről tudok.
Eszembe jutottak azok az esték, amikor kicsi cica voltam, és féltem a sötét lépcsőházban, és Mamácska felkapcsolta a villanyt, hogy lássam: nincs semmi baj.
Eszembe jutottak azok a napok is, amikor valaki szomorú volt a házban, és egy apró mosoly, egy gyengéd simogatás többet ért bármilyen hosszú magyarázatnál. Olyankor is fény gyulladt – nem kint, hanem bent.
Rájöttem, hogy a Fény Ünnepe erről szól, nem a nagy, csillogó dolgokról, hanem az aprókról. Arról, hogy egy pici láng is elég, ha közben valakivel együtt ülünk mellette.
Arról, hogy a fény néha egy gyertya, néha egy tekintet, néha egy ölelés, néha pedig csak az, hogy valaki csendben mellénk ül.
Kint közben tovább hullott a hó. Az udvaron a lámpaoszlop fényében táncoltak a pelyhek, mintha lassú, téli keringőt járnának. Az ablaküvegben pedig láttam a gyertya tükröződését, így úgy tűnt, mintha két láng égne: egy bent, és egy kint. Ez nagyon tetszett nekem – olyan volt, mintha a kinti világ is kapott volna egy kis darabot a mi fényünkből.
Egyszer csak Mamácska felállt, kiment a konyhába, és két bögrével tért vissza: az egyikben gőzölgő tea volt, a másikban langyos tej. Letette elém a tejet a szőnyegre. Odahajoltam, ittam belőle néhány kortyot, aztán újra visszaültem a fény felé fordulva. Jó volt tudni, hogy nem csak a szívem telik meg meleggel, hanem a pocakom is.
A Fény Ünnepén nem történt semmi nagy, látványos csoda. Nem szálltak le angyalok, nem szóltak hangosan a harangok, nem villództak fényfüzérek az ablakban. Csak ültünk: én, a gyertya, Mamácska és Papi – négyen, csendben. Mégis azt éreztem, mintha valaki láthatatlan jelen lenne a szobában, aki nagyon halkan, de biztosan azt súgja:
„Nem vagy egyedül. A fény itt van veled.”
Amikor a gyertya lassan leégett, csak egy pici, füstölgő kanóc maradt utána.
Mamácska óvatosan eloltotta, én pedig felálltam, odasétáltam hozzá, és odadörgöltem a fejem a lábához. Ez volt az én köszönömöm. Aztán visszaugrottam az ablakpárkányra, még egyszer kinéztem a hóesésre, és végül összegömbölyödve lehunytam a szemem.
A Fény Ünnepe véget ért, de a fény, amit gyújtott, nem aludt ki bennem. Ott maradt a mellkasomban, egy csendes, meleg pontban. Tudom, hogy amikor majd újra sötét lesz kint vagy bent, elég lesz erre a kis belső fényre emlékeznem, és máris nem érzem magam olyan egyedül.
Ezért szeretem a Fény Ünnepét. Mert nem csak egy gyertya alszik el a végén – hanem egy kis láng születik meg bennünk, akik köré gyűltünk.
©️
Szeretettel:
Debikee
2025.12.21.
–
❗ Facebook oldal – Debikee Világa
Ha szeretnél velem, Debikee-vel nap mint nap egy kicsit lelassulni, mosolyogni, elgondolkodni, és belelépni a mesék és a valóság határán futó kis ösvényre, akkor gyere, csatlakozz az oldalamhoz. Itt születnek a mindennapi fény-morzsák.
📕 Debikee FB csoportja – Debibába Naplója
Ha bensőségesebb, családiasabb térre vágysz, ahol a naplóbejegyzések, kulisszatitkok, extra képek és gondolatok születnek, akkor várlak szeretettel a csoportban. Itt olyanok vagyunk, mint egy kis meleg szobányi baráti kör.
📖 Debikee blogja – mesék, naplók, fények
Ha szeretsz elcsendesedve olvasni, visszagörgetni egy-egy mesét, naplóbejegyzést, vagy újra átélni a kedvenc történeteidet, akkor a blog az én kis mesekönyvem, amit bármikor kinyithatsz.
🪶#FényÜnnepe #DebikeeNaplója #DebikeeVilága #MesélőMamácska #TéliMese #EstiMese #lélekmelegítő
AI Art/Video By <<Groky-Grok4.1>>
0 Megjegyzések