Kedves Naplóm!
Van egy cicatörvény, amit én, Debikee is betartok minden reggel
Papi nélkül nincs reggeli.
Ő ül az asztalnál, én meg a kis székem szélén, vagy a közelében, és várjuk, míg elkészül a nap első közös pillanata. Egy kis falat, egy kis simogatás, egy kis "Na mi újság, Debikém?"
És ilyenkor én csak nézek, dorombolok... vagy válaszolok.
Ez volt a mi reggelünk. Mindig.
De tegnap...
Tegnap valami történt.
Korán reggel Api jött. Nem volt szülinap, nem volt ünnep, mégis ott volt.
Mami sietett. Feszült volt. A szeme karikás, a hangja csöndes.
És ők hárman elindultak.
Én csak néztem utánuk az ablakból, és azt gondoltam:
„Papi talán dolgozni megy. Vagy talán valami más... de mi az a más?”
Nem értettem.
A nap másképp telt.
Mami hazajött, de Papi nem.
Én még reménykedtem, hogy csak elhúzódott a napja.
Délután leültem az ajtó elé, mint minden nap.
Mert a délután nekem a hazajövős idő.
Az az idő, amikor Papi jön, lerúgja a cipőt, megölel engem, és én elmesélem neki a napot:
– Felállok a két hátsó lábamra,
– a két mellső tappancsom a térdére teszem,
– és mondom, mondom, mondom neki: "Ma madár volt a kertben! Mami sírt! A tejből kevés maradt! Miért vagy ilyen sokáig távol, Papi?"
De Papi nem jött haza.
… valami változott.
Mami sokat telefonált.
Aggódott. Sírva nézett rám.
És én, a kicsi Debikee, megéreztem: valami nagyon komoly dolog van a levegőben.
Olyan érzés volt, mint vihar előtt.
Amikor tudod, hogy jön, de még nem látod.
Aztán Mami kimondta, sírva:
„koronaér festés...”
Nem tudtam, mi az.
De a hangjából tudtam, hogy fáj.
Neki is. És talán Papinak is.
Este kiültem az ablakba.
Figyeltem a kert zajait.
Fényeket.
Szagokat.
A kinti világot.
És vártam.
Hátha felbukkan ő. A Papim.
Akit annyira szeretek, hogy még azt is hagyom neki, hogy megpuszilja a fejemet, még akkor is, ha utána meg kell igazítanom a bundám.
De csak a csillagok jöttek el.
Papi nem.
És én ott, az ablakban... elszenderültem.
Egy könnycseppnyi csendben.
Aztán ma...
ma reggel más volt a fény a házban.
Mami pakolt. Mosolygott is, de olyan könnyes mosollyal.
És a hangja azt mondta: „Ma hazajön.”
És én már tudtam, ki az a „hazajön”.
Amikor kinyílt az ajtó…
Én ott voltam.
Vártam őt.
És amikor megláttam…
– dorombolni kezdtem,
– körbeugrottam,
– és odaálltam elé, majd kiszöktem a lépcsőházba, hogy menjünk sétálni, végre itthon van!
Papi ebédelt… én a két hátsó lábamra álltam.
A tappancsaim a térdére.
És mondtam neki mindent:
„Hol voltál?! Nézd, a virág új bimbót hozott! Mami sírt! Én megvártalak!
Soha többet ne menj ilyen sokáig!”
Papi most még gyenge.
Pihenni kell.
De én itt vagyok.
Nem mozdulok mellőle.
És minden reggel emlékeztetem majd arra, hogy a világ csak akkor kerek, ha itthon van.
És én leszek a kis házi doktor,
a mancsos mesélő,
és a nappali őrség főnöke.
Mert a család nem csak akkor család, amikor minden rendben van.
Hanem amikor egy cica is érzi, hogy az ajtón túl nem csak szél jár...
hanem valaki hiányzik.
és újra halljuk:
„Szervusztok, itthon vagyok!”
– akkor tudjuk:
minden egy picit jobban van. Szerettel
0 Megjegyzések