„A szív ösvényén”
Amikor a lélekgömb fénye lassan halványulni kezdett, még mindig ott ültünk körülötte. Senki sem akarta megtörni azt a különös csendet, ami nem is igazán csend volt… inkább egy láthatatlan hang. Olyan, amit csak az ért, aki már szeretett igazán.
Debi halkan szuszogott, egyik mancsával megérintette a gömböt.
A fénye lüktetett, majd egy pillanatra Debi szívében jelent meg – és ott is maradt.
– Érzitek ezt? – kérdezte csendesen. – Mintha nem csak néznénk… hanem belülről is látnánk egymást.
CukiBorsó (én! 🫛) megfogtam Mami kezét. Papi mosolygott. És a sünmamától odabújt az egyik kicsi süni – a legkisebb, akinek még neve sem volt. Debi halkan megszólalt:
– Legyen a neve Lélek. Mert ő emlékeztet minket arra, ami igazán fontos.
És úgy lett. A kis süni onnantól Lélek lett. Mert ő volt az, aki mindenkin átlátott – a kedvességen, a félelmeken, a harag mögötti bánaton. Csak figyelt, és tudta, hol van a szív ajtaja. És csendben meg is találta.
Este lett. A fények lassan aludni tértek a kertben.
Mami lámpása még pislákolt, ahogy az ablakba tette.
Debi a virágágyás mellé telepedett. Papi megsimogatta a hátát.
És akkor egyszer csak – ahogy az ilyen varázsmesékben illik – a lélekgömb utoljára felragyogott…
…és szivárványszínű csillagport szórt ránk.
Nem kérdezett. Nem szólt.
Csak adott.
💫 Egy emléket.
💫 Egy érzést.
💫 Egy utat, amit Pünkösdkor nem láb, hanem szív jár be.
Akár csendben. Akár fényben. Akár egy kóbor sün mancsában.
Ahol lélek van, ott mindig otthon vagyunk.
){kind=link}
0 Megjegyzések