... avagy a Sérelem Napja
Egy órán keresztül kértem őket, szépen, és még szebben... egyszer, kétszer, tízszer, ezerszer... Halk nyávogásból egyre határozottabbá váltam, mert egyértelmű volt, hogy nem értik a helyzet súlyosságát.
- Ki kell mennem a kertbe!
Lassan ismételtem:
- Ki ... kell... mennem ... a ... kertbe!
Ez nem kérdés. Ez egy macska alapvető joga!
És mit csináltak? Semmit! Engem, a ház egyetlen igazi uralkodóját, megvárattak! Néha rám pillantottak, mintha fontolóra vennék a dolgot, de aztán? Semmi!
Már-már azon gondolkodtam, hogy le kellene feküdnöm a lábuk elé szenvedő pózban, hátha megértik, milyen mély fájdalmat okoznak.
Aztán, végre, kegyeskedtek kinyitni az ajtót.
Kiléptem. A levegő hűvös volt, az avar zizegett a talpam alatt. Néztem jobbra, néztem balra... és hirtelen megéreztem a szívemben az elkerülhetetlen igazságot.
Nem is akarok kint lenni, olyan hideg van.
Felültem a farönkre. Szorosan magam alá húztam a mancsaimat, és felvettem a legméltóságteljesebb, legsérelmesebb arckifejezésemet, az "EVET"-et. Így az "Egész Világ Elleni Tiltakozás" hivatalosan kezdetét vette.
Ők persze ezt nem értették. Néztek rám, sőt, még nevettek is, mintha ez mulatságos lenne. Pedig egyáltalán nem volt az, hiszen nagyon fájdalmas volt nekem! Egy macska méltósága nem játék!
Egy ideig még ültem ott, megfontoltan, komolyan, hagyva, hogy a világ megérezze fájdalmamat. Aztán – csak hogy érezzék, milyen kegyes vagyok – egy fáradt sóhaj kíséretében elindultam vissza a házba. De azért az ajtóban még megálltam egy pillanatra, hogy egy mindentmondó pillantást vessek rájuk remélve, hogy levonták a tanulságokat.
0 Megjegyzések