🎄CukorBorsó és a Nagy Karácsonyi Fény

 

🎄CukorBorsó és a Nagy Karácsonyi Fény 

1. fejezet:  A találkozás


Egyszer volt egy kis zöld borsó, aki nem közönséges borsó volt, hanem CukorBorsó, az erdő legkisebb, legkerekdedebb erdei szelleme.

CukorBorsó a nagy öreg tölgyfa gyökerei között lakott egy puha mohapárnán. A feje tetején egy apró, göndör hajtás ült, mint egy kis zöld csiga, és ha nagyon örült, az a kis csiga izgatottan tekeregni kezdett. A bőre finoman világított, mintha belülről egy pici lámpás égne benne, és ha valaki megsimogatta volna (bár senki sem merte, mert féltek, hogy elolvad a keze a melegtől), olyan lett volna, mintha egy frissen sült kakaós csigát ölelne át.

CukorBorsó minden télen ugyanazt az egyetlen nagy álmot álmodta: hogy egyszer eljut a Nagy Karácsonyi Fényig, ami az erdő legmélyén, a Befagyott Tó közepén szokott megjelenni egyetlen éjszakára. Azt mondták a rigók és a mókusok, hogy aki egyszer meglátja azt a fényt, az kívánhat valamit, és az biztosan teljesül.

Csakhogy CukorBorsó túl kicsi volt, túl lassú, és túl duci ahhoz, hogy egyedül átkeljen a behavazott erdőn.

Tavaly Debikee találta meg először. A nagy háromszínű cica éppen egy hóesés elől menekült, amikor észrevette, hogy egy apró zöld gömb remeg a hidegben a mohapárnán. Debikee odabújt hozzá, meleg bundájával betakarta, és azóta minden télen visszajár. Debikee lett a lába, a védelmezője és a legjobb barátja.

Idén már a Snow Angel is velük van. A kis hóangyal tavaly született pontosan azon az éjszakán, amikor CukorBorsó először próbált elindulni a Nagy Fény felé, de elaludt a hóban. A pici angyal akkor még csak egy maroknyi csillogó hópehely volt, de amikor CukorBorsó rálehelt, életre kelt, és azóta követi a kis zöld barátját, mert ő is kíváncsi a Nagy Karácsonyi Fényre.

Most hárman vannak.

CukorBorsó ül a padon, a göndör hajtása idegesen forog, mert ma este van az az egyetlen éjszaka. Debikee mellette dorombol, a „DEBI” biléta halkan csilingel a nyakában. A Snow Angel fölöttük lebeg, szárnyai halkan szikráznak, mintha csillagport szórna.

„Készen állsz, kis duci?” – kérdezi Debikee lágyan.

CukorBorsó mély levegőt vesz, a pocakja megremeg az izgalomtól, és bólint. A göndör csiga a fején boldogan tekeregni kezd.


Aztán elindulnak. A kicsi, a nagy és a repülő. A duci borsó, a bölcs cica és a csillogó angyal. Együtt.


Mert a karácsonyi varázslat mindig akkor a legerősebb, ha a legkisebbek is elindulnak… és nincsenek egyedül.


És ki tudja, talán idén este a Nagy Karácsonyi Fény is meglátja őket, és ő fog kívánni valamit: hogy mindig együtt maradhassanak.

❄️💚✨

2. fejezet – A befagyott tó titka

A három kis barát elindult az erdő legsötétebb, legcsillogóbb ösvényén.

Először csak lépkedtek a hóban. Debikee ment elöl, hatalmas tappancsaival széles utat taposott, hogy CukorBorsó gurulni tudjon mögötte, mert a duci kis lábai azonnal elsüllyedtek volna a puha hóban. A Snow Angel fölöttük lebegett, és ahol átrepült, ott a hópehelyből apró szivárványok születtek.

Hamarosan azonban elértek a Befagyott Tóhoz… és valami furcsa történt.

A tó jege nem sima volt, mint máskor. Hanem tele volt apró, kerek lyukakkal, mintha valaki ezernyi pici kavicsot dobált volna bele. A lyukakból halványzöld fény szivárgott felfelé, pontosan olyan színű, mint CukorBorsó bőre.

„Ez… az én színem” – suttogta CukorBorsó, és a göndör csigahajtása úgy elkezdett forogni, hogy majd’ leesett a fejéről.

Debikee óvatosan odalépett az egyik lyukhoz, és beleszimatolt.

„Valaki hív téged, kis duci” – mondta halkan.

Ebben a pillanatban a tó közepe felragyogott. Egy óriási, kerek fény jelent meg a jég alatt, és lassan emelkedett felfelé, mintha egy második hold akarna kibújni a vízből. A fény közepén egy nagyon-nagyon öreg, hófehér teknős úszott lassan a felszín felé. A teknős páncélján ugyanolyan zöld minták világítottak, mint amilyen CukorBorsó bőre.

A teknős kibújt a jégre, és mély, meleg hangon megszólalt:

„Te vagy az utolsó kis cukorborsó-szellem, ugye?

Én már nagyon régen várlak.

Mert a Nagy Karácsonyi Fény csak akkor teljesülhet, ha egy cukorborsó is ott áll mellette… és kíván.”

CukorBorsó majd’ elájult ijedtében és boldogságában egyszerre.

„De… én csak egy kis duci borsó vagyok!” – rebegte.

A teknős elmosolyodott (igen, a teknősök is tudnak mosolyogni, ha akarnak).

„Pont ezért vagy tökéletes.”

A Snow Angel leszállt CukorBorsó vállára, Debikee pedig odabújt hozzá, és együtt néztek fel a hatalmas, ragyogó fényre, ami most már közvetlenül előttük lebegett.

„Mi lesz a kívánságod, kis barátom?” – kérdezte Debikee lágyan.

CukorBorsó egy pillanatra elgondolkodott.

A göndör csigahajtása megállt.

Aztán mély levegőt vett, és halkan, de nagyon határozottan kimondta:

„Azt kívánom… hogy minden télen, minden évben, együtt lehessünk hárman… és soha, de soha ne kelljen egyedül dideregnem a mohapárnán.”

A Nagy Karácsonyi Fény felragyogott, olyan erősen, hogy az egész erdő aranyba borult.

A hópehelyből szívecskék lettek.

A csillagok közelebb hajoltak.

És a fény egy apró, meleg, zöldes-arany szikrát ejtett CukorBorsó göndör csigahajtására.

A szikra ott is maradt. Örökre.

A teknős bólintott, visszabújt a tóba, és a jég azonnal sima lett, mintha mi sem történt volna.

Csak a három barát tudta: mostantól minden karácsonykor, amikor a göndör csigahajtás világítani kezd… ők hárman újra találkoznak a Befagyott Tónál.

Mert a kívánságuk teljesült.

💚❄️✨

3. fejezet – A szikra, ami továbbadott

Eltelt egy teljes év.

A következő karácsony előestéjén CukorBorsó ott ült a mohapárnán, és idegesen simogatta a göndör csigahajtását. A szikra, amit tavaly kapott a Nagy Karácsonyi Fénytől, még mindig ott égett a kis zöld csigában – de mostanában már alig pislákolt. Mintha csak várna valamire.

Debikee mellette feküdt, dorombolt, de ő is érezte: valami nincs rendben.

„Mi lesz, ha a szikra kialszik?” – kérdezte CukorBorsó halkan, és a pocakja szomorúan lefittyedt.

A Snow Angel, aki mostanra már akkorává nőtt, hogy éppen elfért a kis padon, megsimogatta CukorBorsó fejét a szárnyacskájával.

„A szikrát tovább kell adni, különben valóban kialszik. Ez a Nagy Karácsonyi Fény törvénye. Aki kap, annak egyszer tovább is kell adnia… máskülönben magába zárja a varázslatot, és egyedül marad vele.”

CukorBorsó nagy szemeket meresztett.

„De kinek adjuk? Neked már van szárnyad. Debikee-nek már van bölcsessége. Nekünk már mindenünk megvan!”

Debikee lassan felállt, a „DEBI” biléta megcsörrent, és a zöld szemei huncutul csillogtak.

„Nem nekünk van szükségünk rá, kis duci. Hanem valakinek, aki még egyedül didereg valahol.”

Ebben a pillanatban halk, nagyon halk sírás hallatszott az erdő széléről. Olyan picike sírás volt, hogy szinte elnyomta a hóesés nesze.

A három barát összenézett.

Aztán elindultak.

Átmentek a Befagyott Tón, ami most sima és csendes volt, mintha csak pihenne. Átkeltek a havas dombokon, ahol tavaly még gurultak és nevettek. Végül egy kicsike, elhagyott odúhoz értek, amit szinte teljesen betemetett a hó.

Bent, egy összegömbölyödve remegő, apró szürke gombóc sírdogált. Egy pici erdei nyuszi volt, akinek az egyik füle kicsit rövidebb volt a másiknál, és akinek senkije sem volt karácsonyra.

CukorBorsó odagurult hozzá, és óvatosan, nagyon óvatosan rátette a göndör csigahajtását a nyuszi hideg orrára.

A szikra megremegett… aztán átugrott.

A nyuszi fülecskéje hirtelen halvány aranyfényben kezdett ragyogni, a szürke bundája pedig ezüstösen csillogni. A rövidke fülén egy apró, göndör kis csillag jelent meg – pontosan olyan, mint CukorBorsó csigahajtása volt egykor.

A nyuszi felnézett. Először ijedten, aztán… mosolyogva.

„Köszönöm…” – suttogta.

CukorBorsó pocakja boldogságtól úgy felfújódott, hogy majd’ leesett a padlóról.

Debikee csak dorombolt.

A Snow Angel pedig felrepült az odú tetejére, és szárnyaival egy óriási szív alakú hópehely-szivárványt rajzolt az égre.

A szikra továbbadott.

És a Nagy Karácsonyi Fény abban a pillanatban újra felragyogott – nem a tó fölött, hanem mind a négyük szívében egyszerre.

Mert most már négyen voltak.

CukorBorsó, Debikee, a Snow Angel… és Csillagfülű, a kicsike nyuszi, aki mostantól mindig velük lesz.

A karácsonyi varázslat pedig soha, de soha nem alszik ki, ha van, aki továbbadja.

Vége a harmadik fejezetnek. (De a történetnek még nincs vége. Csak mostantól már négyen folytatják.)

❄️💚✨🐰

4. fejezet – A csendes ének, ami mindent megváltoztat

A negyedik karácsony előestéjén az erdő szokatlanul csendes volt. Még a szél is csak suttogott, mintha félne hangosabban fújni.

A négy barát (CukorBorsó, Debikee, a Snow Angel és a most már teljesen ezüstszürke Csillagfülű) összegömbölyödve ült a kis mohapárnán, amit az évek alatt együtt bővítettek egy igazi kis fészekké. A göndör csigahajtás és Csillagfülű csillaga is csak halványan pislákolt. Nem azért, mert kialudni készültek, hanem mert… várakoztak.

Valami nagy dolog közeledett. Érezték a levegőben.

Egyszer csak a Befagyott Tó felől halk, nagyon halk ének hangja szűrődött át a fák között. Nem dal volt, nem is szó, inkább olyan, mint amikor a hó leesik és mégis zenél.

CukorBorsó felkapta a fejét. „Halljátok? Ez… ez nem a Fény éneke.”

Debikee fülei hegyezni kezdtek. „Ez valami új.”

A Snow Angel szárnyai megremegtek. „Valaki keres minket.”

Csillagfülű pedig, aki eddig mindig félénk volt, most egyszer csak felpattant, és a csillagocskája a fülén vakítóan felragyogott.

„Menjünk!” – mondta határozottan, és először az életben ő ment elöl.

Átmentek az erdőn, és ahol Csillagfülű lépkedett, ott a hóban apró ezüst nyomok maradtak, amik nyomban virágzani kezdtek, mintha tavasz lenne télen.

A tó közepén állt egy nagyon öreg, nagyon magas fenyőfa, amit eddig még egyikük sem látott. A fa törzsén ezernyi pici zöld és arany fény világított, és minden fény egy-egy apró szikra volt, amit az elmúlt években ők továbbadtak.

A fa tetején pedig ott lebegett a Nagy Karácsonyi Fény – de most nem gömb volt, hanem egy óriási, nyitott szív alakú csillag.

És a csillag énekelt.

Nem szavakkal. Csak egy dallammal, ami mindenkinek a saját nevét súgta a fülébe egyszerre.

CukorBorsó könnyes szemmel nézte. Debikee dorombolva simult hozzá. A Snow Angel szárnyai kitárultak, és ő is énekelni kezdett, lágyan, tisztán. Csillagfülű pedig ugrálni kezdett örömében, és minden ugrásnál egy új ezüst virág nyílt a hóban.

Aztán a Fény lassan leereszkedett, és megállt pontosan előttük – szemmagasságban.

És megszólalt. Nem hangosan, inkább úgy, mint amikor a szívedben valaki megszólal.

„Ti már nem csak kaptátok a fényt. Ti továbbadtátok. Mostantól nem kell minden évben visszajönnötök hozzám. Mostantól ti vagytok a Nagy Karácsonyi Fény.”

Azzal a hatalmas szív alakú csillag szétnyílt, és négy apró, meleg szikrát ejtett – egyet-egyet mind a négyük szívébe.

A szikrák nem égtek. Csak melegen simultak oda, örökre.

CukorBorsó göndör csigája most először nem tekeredett, nem forgott – csak ragyogott, egyenletesen, nyugodtan.

Debikee zöld szemei aranyba fordultak. A Snow Angel szárnyai már nem csak átlátszóak voltak, hanem tele apró csillagokkal. Csillagfülű ezüst bundája pedig finoman hullani kezdett, mint a legszebb hóesés – és ahová hullott, ott új kis mohapárnák nőttek ki, várva a következő egyedül dideregő kis lelket.

A fa pedig lassan elhalványult, és mire a hajnal első sugarai megérintették a havat, már csak egy magas, egyszerű fenyő állt a tó közepén.

De az erdő tudta. A rigók tudták. A csillagok tudták.

Hogy mostantól, minden karácsonyon, amikor valaki nagyon egyedül van, és nagyon didereg… csak ki kell lépnie az ajtón, és meghallani a csendes éneket.

Mert valahol, egy kis mohapárnán már várja négy apró barát: egy duci zöld borsó, egy háromszínű cica, egy csillagszárnyú angyal és egy ezüst nyuszi.

És ők már nem csak várnak a fényre.

Ők maguk a fény.

Vége a negyedik fejezetnek. 

(Ez volt az utolsó – de egyben az első, ami soha nem ér véget.) 

❄️💚✨🐰

Epilógus – A fény, ami soha nem alszik ki

Sok-sok év telt el azóta.

Az erdő megváltozott, mégis ugyanaz maradt. A nagy öreg tölgyfa még mindig ott állt, de a gyökerei most már egy egész kis kerek házikót öleltek körbe: mohából, hóból és csillagporból épült, apró ablakokkal, amiken át mindig meleg, zöldes-arany fény szűrődött ki.

A házikó előtt egy kis pad állt, ugyanaz a pad, amin egykor csak ketten fértek el. Most már öten-hatan is elfértek rajta kényelmesen, mert mindig volt hely egy új „dideregőnek”.

CukorBorsó már nem volt olyan duci, mint régen. Az évek és a sok ölelés kicsit karcsúbbá tették, de a pocakja még mindig kerek maradt („az marad örökre”, mondta mindig nevetve). A göndör csigahajtása most már nem csak világított, hanem finoman zenélt is, ha valaki hozzáért: halk, csilingelő dallamot, amit csak a gyerekek és az állatok hallottak meg.

Debikee bundája még mindig háromszínű volt, de a fehér részek most már szinte világítottak. A „DEBI” biléta régen lekopott, helyette egy apró, élő aranyvirág nőtt a nyakörvére, ami soha nem hervadt el. Debikee már nem csak dorombolt, hanem ha valaki szomorú volt, odafeküdt mellé, és a dorombolása elűzte a hideget, akár a legmélyebb télben is.

A Snow Angel felnőtt. Szárnyai most már akkora voltak, hogy egy egész gyermeket be tudott burkolni, ha kellett. De az arca még mindig ugyanolyan gyermekien tiszta maradt, és ha nevetett, az egész erdő tele lett hópehely-szivárvánnyal.

Csillagfülű pedig… Csillagfülű lett a leggyorsabb és a legbátrabb mind közül. Az ezüst bundája most már csillagporból volt, és ahol szaladt, ott ezüst virágok nőttek ki a hó alól. A rövidke füle most már ugyanolyan hosszú volt, mint a másik, mert a szeretet kiegyenesítette.

És mindig jöttek újak.

Egy magányos kismadár, akinek eltörött a szárnya. Egy elveszett kislány, aki elaludt a hóban. Egy öreg mackó, aki elfelejtette, hogyan kell álmodni.

Mindegyikük meghallotta a csendes éneket. Mindegyikük megtalálta a kis mohaházat. És mindegyikük megkapta a saját szikráját.

A Nagy Karácsonyi Fény pedig soha többé nem csak egy éjszaka jelent meg a Befagyott Tó fölött.

Most már minden éjszaka ott volt. CukorBorsó göndör csigájában. Debikee dorombolásában. A Snow Angel szárnyainak csillagaiban. Csillagfülű ezüst virágaiban. És minden új kis szívben, amelyik egyszer ideért.

Mert a karácsonyi varázslat nem egy hely, nem egy idő, nem is egy fény.

Hanem négy kis barát, akik egykor egyedül dideregtek… és most már soha, de soha nem hagyják, hogy bárki egyedül dideregjen.

Ha egyszer nagyon csendes leszel karácsony éjszakáján, és kinyitod az ablakot, és nagyon figyelsz…

Meg fogod hallani a csendes éneket. A göndör csiga halk csilingelését. A dorombolást, ami melegít. A szárnysuhogást, ami szivárványt fest. És a gyors tappancsokat, amik ezüst virágokat hoznak.

Akkor tudd, hogy ott vannak.

Valahol nagyon közel.

És várnak rád.

Mert a fény, amit egy kis duci borsó, egy háromszínű cica, egy csillagszárnyú angyal és egy ezüst nyuszi egyszer továbbadott…

…az most már örökre világít.

Vége a mesének. De a történetnek soha.

❄️💚✨🐰

by Grok