Debi vagyok, egy igazi kis ördögfióka,- vagyis voltam. Most már persze egy tündéri cicus vagyok, de kiscicaként… nos, mondjuk úgy, hogy tele voltam energiával!
Minden úgy kezdődött, hogy nyolc hetes koromban egy kedves mentős, az én „Apukám” kiválasztott engem a testvéreim közül. Már akkor éreztem, hogy különleges kapcsolatunk lesz. Emlékszem, milyen izgatott voltam, amikor először vitt haza. A lakás egy igazi játszótérnek tűnt! Cipők, papucsok, függönyök… minden mozgott, minden zörgött, mindenbe bele kellett kóstolnom. Már akkor elhatároztam, hogy a világ minden zegzugát felfedezem!
Az Apukám gyakran mondta: „Debi, te egy igazi kis ördög vagy!” És igaz volt! Igen, kicsit túlzottam a dolgokat, de hát nem akartam más, mint szórakozni! Innen jött a nevem is, a Debora, ami a „Devil”, vagyis ördög szó származéka. Persze, én csak játszani akartam! De az Apukám tudta, hogy több mozgásra van szükségem, így aztán elkezdtünk kirándulni. Először a közeli parkokba mentünk, majd egyre messzebbre. Ott kezdődött az a történet, ami örökre megváltoztatta az életemet!
Az egyik ilyen kirándulás alkalmával a csodálatos tiroli hegyekben találtuk magunkat, ahol a friss levegő és a hatalmas zöld rétek teljesen elbűvöltek. Emlékszem, ahogy a fenyők illata keveredett a virágok édes illatával. A mókusok ugráltak a fák ágain, a madarak pedig vidám dalokat énekeltek. A hegyek csúcsáról nézve olyan érzésem volt, mintha a világ tetején lennék. Az ég olyan kék volt, hogy szinte megölelt engem, a fák zöldje pedig mindent betakart, mint egy puha takaró.
De valami furcsa érzés tört rám, mintha valaki figyelt volna minket. Egy apró, világító kő ragyogott az egyik fa tövében, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy titokzatos lény figyelne minket. Az Apukám nem látta, de én éreztem, hogy valami rejtett erő figyel. Közelebb léptem a kőhöz, és egy régi feliratot láttam rajta. Mintha valami titokzatos üzenetet próbált volna közvetíteni:
„Az út, amit jársz, tele van felfedezéssel, de a legnagyobb kincs nem a távolban vár, hanem az otthonodban.”
Ez az üzenet mintha megbabonázott volna. A kő fényesen csillogott, és valami megmagyarázhatatlanul mély érzés kerített hatalmába. A bagoly, aki az ágakon figyelt minket, halk huhogással elrepült, és hirtelen minden elcsendesedett.
Apukám észrevette, hogy megálltam, és odajött hozzám:
– Mi az, Debi? – kérdezte.
Mivel a szavak még mindig ott lebegtek a levegőben, nem tudtam válaszolni. Az üzenet mintha már örökre velem maradt volna. Miután folytattuk a túrát, úgy éreztem, mintha egy titkot találtam volna, egy olyan titkot, amit mindig magammal fogok hordozni.
Ahogy tovább mentünk az erdőben, egyre inkább megértettem, hogy nemcsak a nagy kalandok a fontosak, hanem az is, hogy mindig ott vagyunk egymásnak, hogy együtt éljük át a pillanatokat. Mi ketten, Apukámmal, mindig együtt fedeztük fel a világ titkait, és minden egyes új hely egy újabb csodát hozott nekünk. És bár ma már nyugodtabb cicus vagyok, a kalandok, a titokzatos üzenet és az Apukámmal való közös felfedezések emlékei mindig a szívemben élnek.
Most, ha tehetem, az Apukámmal kirándulunk, és újra átéljük azokat a csodálatos pillanatokat, amikor még kis ördögfióka voltam. És persze, néha még most is megkergetem a cipőket, csak a régi szép idők emlékére!”
0 Megjegyzések