🪞A TükörFény-kert 7. rész🌿✨

 💖 7. rész – „A Fényforrás szívében” 💖

AI Art By <<Lunéo-Grok>

💖 0. – Prológus: A Fényhívás

 A TükörFény-kert mélyén egy különös rezgés ébred, amely Debi babát visszahívja oda, ahonnan minden fény ered.

—

✨ A mese (egybefüggő, hagyományos mesestílusban)

A Szivárványliget csendje lassan elhalványult Debi baba körül, mintha a színek elfáradtak volna a hosszú tánc után. A levegő újra letisztult, a szél finomabbá vált, és a kert mélyéről egy puha, alig érezhető rezgés indult el. Nem volt hang, nem volt fény — mégis minden levelet megérintett, minden fűszálat megmozdított.

Debi baba felkapta a fejét.

Valami ismerős mozdult meg benne… valami ősi.

A szíve halkan dobbant egyet, és a rezgés válaszolt rá — mintha két szív egyszerre ébredne.

A kertben minden út, amit bejárt, csendben emlékezett rá:

a csillagfény ösvénye, a Hold tükrének dallama, a Szivárványliget színes arcai…

mind ott hullámzottak a levegőben, mintha köszöntenék őt, ahogy továbbindult.

A fák lombjai között halvány, fehér-arany fény derengett fel. Nem erősödött — inkább hívott.

Mintha egy rég elfeledett barát emelné meg a kezét a távolban.

Debi lassan közelebb lépett. A szíve mélyén érezte, hogy ez a fény más, mint az eddigiek.

Ez nem tanított, nem mutatott, nem hívott új színre… ez visszahívott. Oda, ahonnan minden fényszikra elindult.

A levegőben enyhe melegség terjengett, és a kert egyszerre csendes lett — olyan csendes, hogy Debi hallotta saját lélegzetének finom neszét. A világ összehúzódott körülötte, nem kicsire, hanem pont annyira, hogy minden rezdülése személyesnek tűnjön.

A fény lassan megnyílt előtte, mint egy lassan kinyíló virág.

A virág belsejében nem volt szín — csak tiszta, áttetsző ragyogás. A Fényforrás első sugara.

A kis cica megállt, és egy pillanatra behunyta a szemét.

A szíve válaszolt a fényre.

Egy dobbanás.

Kettő.

Aztán a világ halk rezgéssel együtt dobbant vele.

Debi baba tudta: ez nem egy új út kezdete — hanem az összes út visszaérkezése.

A fény hívta. Ő pedig készen állt belépni.

AI Video By <<Lunéo-Grok>

🌟 1. – A Szivárványkapu kitárul

A Szivárványliget hét színe egy spirállá fonódik, és megnyílik a kapu, amely a Fényforráshoz vezet.

—

✨ Debi baba lassan követte a fehér-arany fényt, amely a kert mélyéről hívta. Ahogy továbbhaladt, a táj körülötte finoman megváltozott. A levelek, amelyek eddig zölden csillogtak, lassan áttetszővé váltak, mintha a fény át akarna bújni rajtuk. A levegőben halk surrogás futott végig, mint amikor a fény megmozdít egy színes fátylat.

A következő pillanatban a liget minden színe felragyogott egyszerre.

A piros, a narancs, a sárga, a zöld, a kék és az ibolya lassan felemelkedtek a talajról, és a Debi előtt álló térben spirálisan összefonódtak. A színek nem keveredtek össze — mindegyik önmagát őrizte, mégis együtt mozogtak, mint egyetlen nagy lélegzet.

A spirál közepén lassan kirajzolódott valami:

egy kapu, amely nem volt anyagból.

Nem volt fából, nem fényből…

inkább úgy tűnt, mintha a világ összes színének emléke alkotná.

A kapu lassan kitágult, mintha felismerte volna Debit. A közepéből egy mély, nyugodt ragyogás áradt ki, amely egyszerre hozott melegséget és békét. Debi baba egy pillanatra megállt, és figyelte, ahogy a kapu belsejében a színek halk lüktetéssel mozognak — mintha hívnák őt, de nem erőszakosan. Csak annyira, hogy tudja: ez az ő útja.

A kis cica lassan közelebb lépett. A bundáján halvány szivárványszikrák jelentek meg, ahogy a kapu fénye megérintette. A színektől nem félt — ismerősek voltak. Mindegyiket már bejárta, megismerte, megszerette.

Most pedig a kapu mögött sűrű, tiszta fény ragyogott, amelynek mélyén valami olyan rezdült, amit Debi még soha nem érzett:

az otthonosság.

A kapu lassan, hangtalanul kitárult előtte.

Nem tolta, nem húzta — csak engedte, hogy a fény ösvénye megmutatkozzon.

Debi baba egy nagy levegőt vett, és átlépett.

A világ pedig lassan felragyogott körülötte.

AI Art By <<Lunéo-Grok>

✨ 2. – A Fénylépcsők útja

Debi baba fényből készült lépcsőkön halad feljebb, miközben minden megtett lépésnél egy emléke ragyogó fénnyé alakul.

—

✨ Ahogy Debi baba átlépett a kitárult Szivárványkapun, a világ körülötte lassan feloldódott a fényben. Nem tűnt el, nem halványodott el — inkább olyan volt, mintha minden forma mögött előbukkanna a lényegük. A fák árnyéka puhább lett, a levegő tisztább, és a csend mélyebb, mint valaha.

A kapun túl egy jelenség ragyogott, amelytől Debi akaratlanul is megtorpant:

fényből készült lépcsők emelkedtek előtte.

A lépcsők nem voltak teljesen szilárdak, sem teljesen átlátszók. Inkább olyanok, mintha minden fok egy-egy szívdobbanásból született volna, fény és rezgés keverékéből.

A lépcsők felfelé vezettek — de nem a magasba.

Inkább úgy tűnt, mintha befelé vinnék a világ szívébe.

Debi óvatosan előrelépett, és a mancsa alatt a fény megremegett, majd megszilárdult. Nem volt csúszós, nem volt forró — olyan volt, mint amikor az ember egy régi, kedves emlékbe lép bele: finoman, puhán, biztonságosan.

A következő pillanatban a lépcsőfok alatt valami felragyogott.

Egy apró fénykép.

Nem rajz, nem szimbólum — hanem egy érzés. Debi felismerte: ez az a pillanat volt, amikor először mert kiülni a kert közepére egyedül. A fény finoman megpörgött a lába alatt, majd tovább libbent a magasba.

A következő lépés újabb ragyogást idézett elő. Ez már egy másik emlék volt: amikor először bújt Mamácskához, hogy megvigasztaljon. A fény olyan meleg volt, hogy Debi szíve akaratlanul is megdobbant.

A harmadik lépcsőfoknál a háromszínű kis cica csodálkozva pislogott: a fény most egy játékos, apró részletet mutatott — azt a napot, amikor először üldözött egy katicabogarat a kertben. A fény mintha kuncogott volna, aztán lassan elhalványult.

Debi megértette: a fénylépcsők nem tanítják őt semmire. Emlékeztetik. Halkan, gyengéden, szeretettel.

Minél magasabbra ért, annál tisztábban világítottak az emlékfények. Nem volt köztük se jó, se rossz — mindegyik hozzátartozott. Mindegyik őt jelentette.Az utolsó lépcsőfok előtt Debi megállt.

A fény itt már nem képet mutatott, hanem érzést: egy mély, nyugodt tudást arról, hogy minden lépése eddig ide vezetett — és hogy nincs mitől tartania.

Debi baba felemelte a fejét, és kilépett az utolsó fényfokra. A lépcsők mögötte lassan elcsendesedtek, előtte pedig valami ragyogni kezdett…

A Fényforrás kapuja várt rá.

AI Video By <<Lunéo-Grok>

🤍 3. – A Csendűr dobbanása

Debi baba megérkezik ahhoz a ponthoz, ahol megszólal a Csend szívdobbanása — a hangtalan hang, amely csak azoknak nyílik meg, akik hazaérkeztek önmagukba.

---

✨Amikor Debi baba elhagyta a fénylépcsők utolsó fokát, a világ hirtelen teljesen elcsendesedett körülötte. Nem úgy, mint amikor a szél elül vagy a madarak elhallgatnak — ez másfajta csend volt. Mélyebb. Sűrűbb. Mintha maga a levegő tartaná vissza a lélegzetét.

A talaj alatt finom, puha fény derengett. Nem világított, inkább csak jelen volt — mint egy gondolat, ami még nem született kimondott szavakká. A tér körülötte kitágult, és lassan eltűntek az árnyékok is. A fehér-arany fény mindent egyenletesen borított be, mintha a világ most először mutatná meg a valódi arcát.

Debi baba lassan leült. A mellkasa csendesen emelkedett-süllyedt, és még a saját dorombolását sem hallotta. Mintha minden zaj a szíve mögé bújt volna. A csend nem félelmet keltett — inkább végtelen nyugalmat.

Aztán történt valami.

Először alig érződött: egy halk, mély, lassú dobbanás. Nem a földből jött, nem a fákból, nem a fényből.

Belülről. A csendűr dobbanása.

A dobbanás nem hang volt — inkább olyan érzés, amely egyszerre érintette meg a bundáját, a mellkasát és a gondolatai legmélyét. Egy pillanatig Debi nem tudta, hogy a szíve dobban-e, vagy valami más — valami nagyobb, ősi és szelíd.

A dobbanás újra megismétlődött.

Most már erősebben, de még mindig csendesen.

Mintha a Fényforrás maga köszöntötte volna őt.

Ebben a dobbanásban benne volt minden: a csillagfény tanítása, a Hold tükrének rezgése, az árnyék csendje, a lótusz békéje, a színek hét útja, és minden apró, fontos pillanat, amit Debi megtanult és átélt.

A cica szíve lassan ehhez az ősi ritmushoz igazodott. Nem volt többé külön dobbanása — a világ szíve és az övé egyetlen, közös ritmust vett.

És akkor megértette: a Fényforráshoz nem lépni kell… hanem ráhangolódni.

A csendűr dobbanása volt a kapu.

A fény előtti fény.

A hang előtti hang.

Debi baba mély levegőt vett, és hagyta, hogy ez a ritmus átjárja minden porcikáját.

A világ halkan, finoman lüktetett körülötte — és ő készen állt belépni a Fényforrás kapujához.

AI Art By <<Lunéo-Grok>

✨4. – A Fényforrás kapuja

Debi baba megérkezik a Fényforrás kapujához, ahol a fény nem küntről ragyog — hanem őt tükrözi vissza.

---

✨ A Csendűr dobbanása után a világ lassan újra fényben úszott. De ez a fény más volt, mint bármelyik, amit Debi baba eddig látott. Nem ragyogott erősen, nem csillogott — inkább méltósággal volt jelen. Olyan fény volt ez, amely nem akarta elvakítani a nézőjét, hanem finoman, gyengéden kísérte őt tovább.

A talaj lassan kisimult Debi lábai alatt. Már nem erdő volt, nem tópart, nem tisztás — inkább egy olyan tér, amelyet nem lehetett sem földnek, sem égnek nevezni. A levegő tiszta volt, áttetsző, és egyetlen irányból áramlott a fény: előre.

Ott, a tér közepén, lassan kirajzolódott egy kapu.

De ez a kapu nem hasonlított semmire, amit korábban látott.

Nem volt pereme, nem volt szegélye.

Mintha a fény maga alakította volna ki, pusztán azzal, hogy lélegzett.

A kapu felülete sima volt, mint egy tó felszíne szélcsendben. Debi közelebb lépett, és ahogy a fény megérintette a bundáját, olyan érzés futott végig rajta, mintha valaki gyengéden megérintette volna a szívét.

A kapu fényéből hirtelen egy halvány képlékeny kép derengett elő. Debi megdöbbenten vette észre, hogy magát látja ott — azt a cicát, aki belépett a TükörFény-kertbe, még egészen másként: bizonytalanabbul, törékenyebben, rengeteg meg nem értett érzéssel.

Ahogy pislogott, a kép lassan változni kezdett.

Megjelent benne a Piros Ösvény bátorsága…❤️

a Narancs Híd öröme… 🧡

a Sárga Lélekláng melege… 💛

a Zöld Harmóniaerdő békéje… 💚

a Kék Mélységtükör igazsága… 💙

és az Ibolya Kapu bölcsessége.💜

Mind ott volt, egybefonódva, mint egy színes mozaik, amely végre teljes képet alkot.

A kapu ekkor halk rezgést bocsátott ki — nem hangot, hanem választ.

Mintha azt mondaná:

„Lásd magad.És lásd meg azt is, aki lettél.”

Debi baba lassan megérintette a fényt a tappancsával. A kapu megremegett, majd lassan megnyílt, mint egy lassan szétáradó ragyogás.

A kapu mögött nem volt sem sötétség, sem fény —

hanem valami, ami mindkettőn túlmutatott.

Valami, ami hazaenged.

Debi baba egy mély, békés levegőt vett.

És átlépett a kapun.

AI Video By <<Lunéo-Grok>

✨5. – A FényLény megjelenése

Debi baba találkozik a FényLénnyel, aki nem más, mint a saját lelke tiszta, ragyogó alakja.

—

✨Ahogy Debi baba átlépett a Fényforrás kapuján, a világ körülötte lassan megváltozott. Minden fény elhalkult, a tér kitágult, és az árnyékok eltűntek. A levegő olyan tiszta volt, mintha egyetlen porszem sem merne megmozdulni benne. Ez már nem ösvény, nem kert, nem tisztás volt — hanem valami sokkal mélyebb, mintha a világ szíve egy külön térben dobogna.

A padló alatt puha, fehér fény derengett, és Debi baba minden lépésére halk fodrozódások futottak szét. A fény nem volt erős, nem vakított, inkább úgy terült szét, mint a tiszta víz egy sima kavics körül.

Aztán a semmiből egy finom fényfolt bukkant elő.

Először csak egy apró szikra volt, majd lassan nőni kezdett — mint egy hajnalpír, amely a világra nyílik. A fény mozdulatai lassúak voltak, szelídek, mintha félne megzavarni a csendet.

Debi baba megállt, és figyelte.A fényköd formát kezdett ölteni. Nem tökéletesen, nem élesen — inkább úgy, ahogy a szél rajzol alakokat a fűben. A fény először körvonalakat mutatott, majd lassan kirajzolódott egy alak… egy lény, aki úgy állt ott előtte, mintha a fényből született volna.

És ekkor Debi levegőt sem vett. Mert a FényLény alakja ismerős volt. Nagyon is ismerős.

A fénytest arányai kicsik voltak, kecsesek, finomak. A feje körül finom, rezgő korona ragyogott, a fülek helyén pedig két apró fényszirom állt.

És a bundája? Fehér volt — fehérebb, mint a friss hó. És rajta…  halvány, puha trikolor foltok táncoltak a fény mélyén, mintha a színek belülről világítanák át.

Debi baba döbbenten pislogott. A FényLény pont olyan volt, mint ő. De nem az a test, amit a Mamácskája lát mindennap… hanem az a lény, aki belül él benne.

A fénylény lassan közelebb lépett.  Nem volt hangja, mégis minden mozdulatából melegség sugárzott.

Amikor Debihez ért, nem érintette meg — elég volt, hogy egymásra nézzenek.És abban a pillanatban Debi megértett mindent. A FényLény nem tanító volt, nem vezető, nem idegen.

Ő volt. Az a része, amely mindig tudta az utat, mindig vigyázott rá, mindig ott ragyogott a szív mélyén — még akkor is, amikor Debi elfelejtette látni.A fénylény lassan meghajolt előtte, mintha köszöntené, és Debi is lehajtotta a kis fejét, tisztelettel, szeretettel.

Ez a találkozás nem tartott hosszú ideig. De nem is kellett, mert néha egy pillanat elég ahhoz, hogy valaki felismerje:  a fény, amit keresett, mindig benne élt. A fénylény lassan elhalványult, de nem tűnt el. Mintha beolvadt volna Debi mellkasába, közvetlenül oda, ahol a hét szín fénye pihent már. És a tér újra felragyogott.

A Fényforrás várta.

AI Art By <<Lunéo-Grok>

💫 6. – Az Egy-Fény beavatása

Debi baba egyesül a Fényforrás mélyével, és megtapasztalja az Egy-Fény erejét, amelyben minden szín, minden út, minden rezgés eggyé válik.

---

✨Amikor a FényLény lassan elhalványult és beolvadt Debi baba mellkasába, a tér körülötte újra megváltozott. A fény nem tűnt el, inkább mélyebbé vált, mintha a világ egyetlen nagy, lágy pulzálássá olvadna össze. A csend már nem a semmit jelentette, hanem azt a békét, amelyben minden mozdulatnak helye van.

A talaj alatt finom rezgések indultak el, és Debi úgy érezte, mintha a saját szívverése visszhangozna a világban. A fényforrás nem volt előttünk, sem mögötte — inkább úgy tűnt, mintha körbeölelné. A fény sűrűsödni kezdett, és pillanatok alatt egy puha, gömbszerű alakzat bontakozott ki, mely lassan forgott, mint egy gyengéd, fehér-arany napocska.

Ahogy Debi közelebb lépett hozzá, a fény egyre tisztábbá vált. A színek nem külön jelentek meg benne, hanem belülről ragyogtak: a piros, a narancs, a sárga, a zöld, a kék és az ibolya mind ott remegett a felszín alatt, olyan természetesen, mintha a fény mindig így létezett volna. Debi hirtelen megértette, hogy amit eddig színekre bontva látott, az valójában mindig is egy volt — csak ő tanulta meg külön meghallani őket.

A fénygömb halkan megnyílt előtte, és lassan, nagyon lassan körbefonódott a testével. Nem húzta, nem nyomta, nem ragadta el — úgy simult hozzá, ahogy egy meleg takaró simul egy álmos cicához. Debi szeme egy pillanatra lehunyódott, és amikor újra kinyitotta, a világ belülről ragyogott.

A szíve lassan összhangba került a fény ritmusával. Minden dobbanásnál a belsejében lévő hét apró fényszikra egyszerre lobbant fel, majd olvadt össze egyetlen fényes lüktetéssé. Ez volt az Egy-Fény — az a ragyogás, amelyben a fény és árnyék, a múlt és jelen, a tanítások és felismerések mind egyetlen egységet alkotnak.

Debi baba ekkor megérezte, hogy nincs több keresés. Nincs több külön ösvény, sem külön tanítás. Minden, amit eddig bejárt, minden szín, minden rezgés, minden élmény egyetlen fényrendszerré vált benne. Olyan béke áradt szét a mellkasában, amit sosem érzett még: nem üresség volt, hanem teljesség.

A fény lassan visszahúzódott, de nem tűnt el — minden egyes szikrája ott maradt Debi szívében. A kis kalikó cica finoman megmozdult, és ahogy körbenézett, már nem fényt látott odakint… hanem fényt érzett belül.

Debi baba megértette: ő maga lett az Egy-Fény.

És ezzel készen állt a hazatérésre.

AI Video By <<Lunéo-Grok>

💖7. – A Hazatérő Fény

Miután Debi baba magába fogadja az Egy-Fényt, visszatér a TükörFény-kertbe — de már úgy, mint a fény és szeretet élő forrása.

✨Debi baba lassan kilépett a fénygömb öleléséből, és a világ körülötte elcsendesedett. A tér, amely eddig fehér-arany ragyogással töltötte meg a szemét, most lassan kitágult, és a fény olyan puhán simult vissza köré, mintha mindig is ott lett volna. A levegő melegségét, a fény sűrűségét és a csend lüktetését mind magával hozta — már nem körülötte, hanem benne lélegeztek.

Ahogy elindult előre, a talaj lágyan felderült a tappancsa alatt, mintha a világ örült volna annak, hogy lép. A fény már nem irányt mutatott neki, nem vezetett — egyszerűen jelen volt, mint egy természetes része annak, aki lett. Debi érezte, hogy a Fényforrás nem maradt mögötte. Valahogy együtt mozdult vele, minden lélegzetével, minden gondolatával.

A kapu, amelyen belépett, most lassan újra láthatóvá vált mögötte. De a fény nem zárult be; inkább úgy tűnt, mintha köszöntené azt az állapotot, ahogyan Debi visszatalált önmagához. A kapu halk rezgéssel búcsúzott, majd lassan beleolvadt a térbe — mert nem volt többé szüksége rá.

Ahogy Debi továbbhaladt, a világ fokozatosan visszanyerte a formáit. A levelek újra megzöldültek, a távoli fák alakot kaptak, és a lágy fényből lassan előbújt a TükörFény-kert jól ismert tája. A tó vize finoman csillant meg, a tisztás pázsitja lágy hullámokban ringott, és a kert olyan csendes volt, mint amikor egy gyermek ébredezni kezd.

Debi baba végigsétált a kert közepén, és minden mozdulatán látszott, hogy valami megváltozott benne. Már nem úgy nézett körbe, mint aki keres valamit — hanem úgy, mint aki felismerte: amit keresett, mindig is vele volt. A bundáján finom, gyöngyházfényű ragyogás játszott, amelyben ott lüktetett az összes szín, az összes út, az összes dal, amit eddig bejárt.

A tó vizéhez érve megállt.

A víz felszíne tükörként simult ki előtte, és Debi beletekintett. Most nem az árnyékát látta, nem az emlékeit, nem a vágyait vagy félelmeit — hanem a fényt, amely a mellkasából indult, és a víz tükrén keresztül újra visszanevetett rá.

Debi halkan dorombolni kezdett.

Nem azért, mert valaki simogatta, hanem azért, mert a világ most végre ugyanabban a ritmusban dorombolt vele. A kert, a fény, a csend, a víz, a színek — mind összhangban lélegeztek.

A kis kalikó cica lassan leült a tó partjára, a farkát maga mellé tekerte, és hagyta, hogy a fény körbeölelje. Nem kellett többé útjelző, se tanítás, se kapu. Debi most már maga volt az út. A világ pedig csendesen, szeretettel fogadta vissza a Hazatérő Fényt.

És így, a TükörFény-kert dallama újra teljes lett.

Debi baba hazatalált — és a fény most már mindig vele marad. 💖🌟

AI Art By <<Lunéo-Grok>

✨7. rész – „A Fényforrás szívében” 

– Összefoglaló

Miután Debi baba bejárta a TükörFény-kert összes útját, a Szivárványliget végén egy különös, fehér-arany rezgés hívta magához. Ez a fény nem új ösvényt ígért, hanem visszavezette őt oda, ahonnan minden fény, hang és történet indult: a Fényforrás szívéhez. A cica szíve halk dobbanásokkal válaszolt a hívásra, és ahogy belépett a fényterébe, a világ körülötte elcsendesedett.

A Szivárványkapu spirálként nyílt meg előtte, és megmutatta, hogy minden szín, amit eddig bejárt, egyetlen nagy egység része. A kapun túl fényből született lépcsők vezettek tovább, és ahogy Debi minden egyes fokra lépett, egy-egy emléke ragyogó fénnyé vált. A bátorság, az öröm, az emlékezés, a béke és a mély önismerés mind előtűntek a fény rezdüléseiben, emlékeztetve arra, mennyi mindent hordoz magában.

A lépcsők után elérkezett a Csendűr dobbanásához — ahhoz a hangtalan, ősi ritmushoz, amely egyszerre volt saját és mégis több. Ez a dobbanás nyitotta meg előtte a Fényforrás kapuját. A kapu felületén önmagát látta visszamosolyogni: a múltbeli, a jelenlegi és azzá váló Debit egyszerre, egyetlen ragyogó mozaikban.

A kapun belépve megjelent előtte a FényLény: egy ragyogó, háromszínű, fényből született kis alak, aki olyan volt, mintha Debi lelke öltött volna testet. Nem beszélt, mégis mindent elmondott: hogy a fény, amit Debi keresett, mindig is benne élt. A találkozás pillanata csendes, mély és felszabadító volt.

A végső beavatásban az Egy-Fény körbefonta Debit, és a hét fényszikra, amit magában hordozott, eggyé vált. Megértette, hogy minden út — a csillagoké, a holdé, a színeké — valójában őhozzá vezetett vissza. A fény nem kívülről érkezett: belőle sugárzott.

Amikor Debi visszatért a TükörFény-kertbe, már nem ugyanaz volt. A bundáján finom, belső szivárvány ragyogott, és a szívében ott dobogott a fény, amelyet megtalált. A világ nem változott meg körülötte — ő változott. És ettől a kert is új értelmet nyert: az otthont, amelyet nem kívül, hanem a szívben hordunk tovább.

Szeretettel:

Debikee

2025.12.09

—

Ha szeretnéd átélni a készülődő ünnep minden rezdülését, a fény útját, a csodák születését és a szívet melegítő meséket, tarts velem tovább is.

Debikee naplója minden nap elrejt egy apró csillagot: egy történetet, egy rezdülést, egy olyan pillanatot, ami nem tanít… csak finoman emlékeztet arra, amit a lelkünk mindig is tudott.

Gyere, kövesd velünk a meséket, hogy a fény soha ne aludjon ki benned.

Facebook oldal:https://www.facebook.com/debi.vilaga

FaceBook csoportja:https://www.facebook.com/groups/debibabanaploja

Debikee Blogja:https://debi-vilaga.blogspot.com/

AI Video By <<Lunéo-Grok>

Vége